Amikor szóba kerül, hogy egy családban (ahogy a mi családunkban is) az együttalvásra esett a választás, szinte mindig felteszi valaki a kérdést: és mi lesz a párkapcsolattal? Azaz kimondatlanul: és mi lesz a szexuális életetekkel? Igaz, hogy egy (vagy több) gyerekkel a szülői ágyban változtatni kell a szokásainkon. Milyen megoldások léteznek arra, hogy a pár, az anya-kisbaba páros, illetve az egész család egyensúlya megmaradjon? Kész kötéltáncos mutatvány…. vagy mégsem?
![Co-sleeping (1)]()
A szülőknek szóló kézikönyvek, magazinok tele vannak olyan tanácsokkal, hogyan kezdjük mihamarabb újra a szexuális életet a szülés után. Elterjedt nézet, hogy a szexuális élet gyakorisága elengedhetetlen a boldogsághoz, a kiegyensúlyozott párkapcsolathoz, és ahhoz, hogy egy nő (és anya) teljesnek érezze az életét. Erős társadalmi nyomás nehezedik az anyára, hogy mihamarabb „elvágja a köldökzsinórt” és újra nő legyen (mintha nem lehetne egyszerre anya és nő…). A kultúránk ilyen szempontból „szeparatista” beállítottságú, az anya és a gyerek mihamarabbi elválását szorgalmazza a párkapcsolat megőrzésének, megvédésének jegyében. Vajon a gyerek tényleg veszélyezteti a párkapcsolatot? Az az elvárás a nőkkel szemben, hogy szexuálisan mindig rendelkezésre álljanak, nem egy férfiközpontú társadalom igényeinek kivetülése-e?
Ebben a pszichoanalitikus felfogáson alapuló kultúrában nagyon fontos a „pár újra egymásra találása”. Emiatt számos pszichológus és gyerekorvos a különalvás mellett foglal állást, mert szerintük ártana a párkapcsolatnak, meglazítaná a szülők egymáshoz fűződő kötelékeit. Mindeközben egyre több szülő vállalja fel, hogy a gyerekeikkel alszanak, hónapokon vagy akár éveken át. És nem tűnik túl hihetőnek hogy ezek a párok mind önmegtartóztatnának ennyi ideig…![🙂]()
Első felmerülő kérdés, hogy az adott párkapcsolatban mit jelent az, hogy „újra egymásra találnak”, vagy „visszakapják egymást”? Egyes pároknál ez szexuális síkon értendő, de mások ilyenkor a kizárólag kettesben eltöltött időre gondolnak: beszélgetésre, filmnézésre, romantikus vacsorákra. Mindkét esetben azt várják a szülőktől, hogy otthagyják az újszülött kisbabát annak érdekében, hogy a pár a tagjai „visszakaphassák egymást”, mintha a csecsemő elvette volna őket egymástól… Ez eleve érdekes megközelítése a gyerek születésének: inkább egy törésnek, szeparációnak tekinti, mint egy logikus folytatásnak, a pár végső uniójának, a szerelmük kiteljesedésének. És ehhez kapcsolható a születéskor az a rítus is, amikor az édesapa elvágja a köldökzsinórt, szimbolikusan elválasztva a kisbabát az édesanyától.
Csakhogy az emberi lények nem számokként viselkednek, egy-egy születés nem egyszerűen plusz egyet jelent. A család nem heterogén individuumok összessége, akik egymástól szeparáltan léteznek. A kultúránkban a születés az elszakadás, elválás és individuummá válás archetípusa. Ezzel áll ellentétben, hogy biológiai szempontból az embergyerekek éretlenül születnek, és ahogy a metafora jól kifejezi, 9 hónap „vörös vér” után kilenc hónap „fehér vér”-re van szükségük: anyatejre, közelségre, hordozásra. A társadalmunk két egyént lat ott, ahol más kultúrák csak egyet. Az anya és a csecsemő egy egységet alkot. Ha ezt elfogadjuk, akkor a kisbabáról alkotott képünk megváltozása szükségszerűen magával vonja a párkapcsolattal és a családdal kapcsolatos nézeteink felülvizsgálatát is, és ez a saját családi kultúránk alapjait képezheti.
![cododo]()
Sok szülő számol be arról a „földrengésszerű”, „mindent elsöprő”, „csodával határos” érzésről, ami az első gyerekük megszületését kísérte. Ezek után tényleg folytathatja-e valaki úgy az életét, mintha mi sem történt volna? A válasz számomra elég egyértelműnek tűnik. Mégis az az elvárás a friss szülők felé, hogy néhány hét elteltével térjenek vissza ugyanoda, ahol a kapcsolatuk ezt megelőző szakaszában jártak. Annak az elhitetése, hogy mindez lehetséges, sőt kívánatos (olyan fenyegetésekkel kísérve, hogy „különben elhagy a férjed..” vagy „meglátod, a házasságod nem éli túl”), egyes esetekben szenvedést okozhat, mert általában ez a „visszatérés” a kettesben való élet formáihoz csak erőszak árán érhető el (erőszakot tesz az anya magán, mert szembemegy az ösztöneivel és főként erőszak éri a gyereket, mert nem elégülnek ki az elsődleges szükségletei). A régi szokások mindenképpen való megtartása helyett viszont mi lenne, ha ezt a romantikus kizárólagos párkapcsolati modellt egy időre zárójelbe téve az új helyzethez igazodó új modellt keresnénk?
Emellett szól az is, hogy ha fizikailag el is lehet szakítani a gyereket a szülőktől, azok sosem érzik magukat igazán kettesben, mindig ott van a harmadik (és negyedik, stb…) jelenléte a fejükben… Melyik anyuka nem kel fel eleinte háromszor éjszakánként, hogy ellenőrizze, lélegzik-e a babája? Vagy ki nem nézegeti ötpercenként a telefonját az étteremben, hogy a nagymama/bébiszitter nem hívja-e, hogy gond van a gyerekkel? Sosincsenek igazán kettesben, akkor miért kellene ezt eljátszani?
![cododo-co-sleeping-10294_w1000]()
Ahelyett hogy igazodnának egymáshoz és az új helyzethez, mindezt kreatív és ötletes módokon. Persze, van, ami lehetetlenné válik néhány évre, mint pl. a mozi, de egy étteremben senkit sem zavar a kendőben az anyukán alvó kisbaba. Ahogy nem zavarja a naplementés kéz a kézben sétákat sem, sőt a szeretet közös érzése csak meghittebbé teszi ezeket. Ha a kisbabára nem betolakodóként tekintenek, akkor megszemélyesíti a szülei szerelmét.
A születésre – ahelyett, hogy egy „szerelmi háromszög” létrejötteként fognánk fel, ami a háromból egynek a feláldozását követeli, és ez általában a kisbaba – tekinthetünk úgy, hogy megsokszorozza a jelenlevő, szereteten alapuló kapcsolatokat, így magát a szeretetet is, ami a család egyes tagjai felé irányul (nem mellékesen növelve az önbecsülésüket is).
Óhatatlanul felmerül a szex kérdése is. Az első hetekben általában az új helyzethez való alkalmazkodás és az alváshiány miatti fáradtság elveszi a friss szülők összes energiáját. Ott van az új jövevény feltétlen csodálata is, ami monopolizálja a figyelmüket, főként az anya érdeklődését. Így az első hat hétben a szülei között alvó gyerek általában nem zavarja őket. Vagy ha mégis, akkor új, kreatív gondolkodást indíthat el, ami az intimitás új formáit eredményezheti (jellemzően akkor merülnek fel új és zseniális megoldások, mikor akadályt gördítünk valaminek az útjába). Ez még fel is pezsdítheti a szülők szexuális életét. Ki állítja, hogy csak az ágyban lehet szeretkezni? Csak este vagy éjszaka? X alkalommal hetente vagy havonta? Ha valahol, ezen a téren semmi keresnivalójuk ezeknek a normatív „elvárásoknak”, egy pár szabadon építi fel a saját intimitását. Lesznek „sűrűbb” hetek, mert a baba jól alszik éjjel, esetleg hosszan szunyókál napközben, és lesznek „diétás” időszakok, mikor jön a foga vagy fáradtabbak vagyunk. De az elvárások, szabályok, régi szokások elengedése éppen a megújulást szolgálja.
Továbbá: nem csak a szex létezik. Egy erotikával túltelített társadalomban élünk, ahol a pároknak minden időszakban gyakorlatilag kötelező a szexuális tevékenység (és úgy érzik, rosszul kell érezniük magukat amiatt, ha valami miatt egyikük vagy másikuk éppen nem adná elő minden egyes este az egész kámaszutrát). Esetleg néha szó esik a női libidó hiányáról, amiért általában a szoptatást okolják. Pedig a szexualitás iránti érdeklődés időleges elvesztése nem csak a szoptató nők sajátja. A férfiakkal is megtörténhet, hiszen ők is hormonális változásokon mennek keresztül, mikor gyerekük születik. Ebben az időszakban a párbeszéd mindennél fontosabb, alapvető, hogy a pár mindkét tagja szabadon kifejezze a gondolatait, vágyait, anélkül, hogy attól kellene tartania, hogy ezzel megbántja a másikat. Van, aki csak simogatásra, ölelésre vágyik, egy jó kis lábmasszázsra, egy forró teára… Ha mindkét fél megpróbálja a másik igényeit kielégíteni (beleértve azt az igényt is, hogy ne érjenek hozza), a pár tagjai közötti kommunikáció és összhang meg tud maradni és új erőre kap, így az egymás iránti vágyuk is hamarabb, könnyebben újraéled. A nő nem csak férfiként, hanem apaként is megtanulja értékelni és szeretni a párját, ezáltal mélyül a szerelme és ez igaz viszont is.
Akár az együtt, akár a külön alvást választjuk, egy ilyen változásokkal teli időszakban, mint egy gyerek születése, a türelem és a kommunikáció, az egymás iránti szeretet, megbecsülés és a szerelem az, amiből erőt meríthetünk. Merjük elengedni a külső elvárásokat és a „jóindulatú” tanácsokat, a saját életünket éljük, ahogy nekünk, a mi családunknak jó.
![co-sleeping]()
Források/inspiráció:
Jean-François Rabin: Freud ou Winnicott? La place du père et de la mère dans la construction psychique
Victorine Meyers-Daliborska Milanovic: Le couple et le cododo, Grandir Autrement, Juillet-Aout 2014
Cododo: dormir avec son bébé (http://cododo.free.fr/)
James McKenna, a legismertebb együttalvas-kutato honlapja: http://cosleeping.nd.edu/ ezen belül is:
Sleeping with baby: An internet-based sampling of parental experiences, choices, perceptions and interpretations in a western industrialized context
Who wants to sleep alone?
Infant-parent co-sleeping in an evolutionary perspective
Egy tucat cikk Dr. Lee T. Gettler tollabol, ami az apakban a szülés utan bekovetkezo hormonalis valtozasokkal foglalkozik.
Gettler LT. 2011. Review of Fatherhood: Evolution and Human Paternal Behavior by Drs. Peter B. Gray and Kermyt G. Anderson (2010). Harvard University Press: Cambridge, MA. Am J Hum Biol 23:145-146
A szülőknek szóló kézikönyvek, magazinok tele vannak olyan tanácsokkal, hogyan kezdjük mihamarabb újra a szexuális életet a szülés után. Elterjedt nézet, hogy a szexuális élet gyakorisága elengedhetetlen a boldogsághoz, a kiegyensúlyozott párkapcsolathoz, és ahhoz, hogy egy nő (és anya) teljesnek érezze az életét. Erős társadalmi nyomás nehezedik az anyára, hogy mihamarabb „elvágja a köldökzsinórt” és újra nő legyen (mintha nem lehetne egyszerre anya és nő…). A kultúránk ilyen szempontból „szeparatista” beállítottságú, az anya és a gyerek mihamarabbi elválását szorgalmazza a párkapcsolat megőrzésének, megvédésének jegyében. Vajon a gyerek tényleg veszélyezteti a párkapcsolatot? Az az elvárás a nőkkel szemben, hogy szexuálisan mindig rendelkezésre álljanak, nem egy férfiközpontú társadalom igényeinek kivetülése-e?
Ebben a pszichoanalitikus felfogáson alapuló kultúrában nagyon fontos a „pár újra egymásra találása”. Emiatt számos pszichológus és gyerekorvos a különalvás mellett foglal állást, mert szerintük ártana a párkapcsolatnak, meglazítaná a szülők egymáshoz fűződő kötelékeit. Mindeközben egyre több szülő vállalja fel, hogy a gyerekeikkel alszanak, hónapokon vagy akár éveken át. És nem tűnik túl hihetőnek hogy ezek a párok mind önmegtartóztatnának ennyi ideig…
Első felmerülő kérdés, hogy az adott párkapcsolatban mit jelent az, hogy „újra egymásra találnak”, vagy „visszakapják egymást”? Egyes pároknál ez szexuális síkon értendő, de mások ilyenkor a kizárólag kettesben eltöltött időre gondolnak: beszélgetésre, filmnézésre, romantikus vacsorákra. Mindkét esetben azt várják a szülőktől, hogy otthagyják az újszülött kisbabát annak érdekében, hogy a pár a tagjai „visszakaphassák egymást”, mintha a csecsemő elvette volna őket egymástól… Ez eleve érdekes megközelítése a gyerek születésének: inkább egy törésnek, szeparációnak tekinti, mint egy logikus folytatásnak, a pár végső uniójának, a szerelmük kiteljesedésének. És ehhez kapcsolható a születéskor az a rítus is, amikor az édesapa elvágja a köldökzsinórt, szimbolikusan elválasztva a kisbabát az édesanyától.
Csakhogy az emberi lények nem számokként viselkednek, egy-egy születés nem egyszerűen plusz egyet jelent. A család nem heterogén individuumok összessége, akik egymástól szeparáltan léteznek. A kultúránkban a születés az elszakadás, elválás és individuummá válás archetípusa. Ezzel áll ellentétben, hogy biológiai szempontból az embergyerekek éretlenül születnek, és ahogy a metafora jól kifejezi, 9 hónap „vörös vér” után kilenc hónap „fehér vér”-re van szükségük: anyatejre, közelségre, hordozásra. A társadalmunk két egyént lat ott, ahol más kultúrák csak egyet. Az anya és a csecsemő egy egységet alkot. Ha ezt elfogadjuk, akkor a kisbabáról alkotott képünk megváltozása szükségszerűen magával vonja a párkapcsolattal és a családdal kapcsolatos nézeteink felülvizsgálatát is, és ez a saját családi kultúránk alapjait képezheti.
Sok szülő számol be arról a „földrengésszerű”, „mindent elsöprő”, „csodával határos” érzésről, ami az első gyerekük megszületését kísérte. Ezek után tényleg folytathatja-e valaki úgy az életét, mintha mi sem történt volna? A válasz számomra elég egyértelműnek tűnik. Mégis az az elvárás a friss szülők felé, hogy néhány hét elteltével térjenek vissza ugyanoda, ahol a kapcsolatuk ezt megelőző szakaszában jártak. Annak az elhitetése, hogy mindez lehetséges, sőt kívánatos (olyan fenyegetésekkel kísérve, hogy „különben elhagy a férjed..” vagy „meglátod, a házasságod nem éli túl”), egyes esetekben szenvedést okozhat, mert általában ez a „visszatérés” a kettesben való élet formáihoz csak erőszak árán érhető el (erőszakot tesz az anya magán, mert szembemegy az ösztöneivel és főként erőszak éri a gyereket, mert nem elégülnek ki az elsődleges szükségletei). A régi szokások mindenképpen való megtartása helyett viszont mi lenne, ha ezt a romantikus kizárólagos párkapcsolati modellt egy időre zárójelbe téve az új helyzethez igazodó új modellt keresnénk?
Emellett szól az is, hogy ha fizikailag el is lehet szakítani a gyereket a szülőktől, azok sosem érzik magukat igazán kettesben, mindig ott van a harmadik (és negyedik, stb…) jelenléte a fejükben… Melyik anyuka nem kel fel eleinte háromszor éjszakánként, hogy ellenőrizze, lélegzik-e a babája? Vagy ki nem nézegeti ötpercenként a telefonját az étteremben, hogy a nagymama/bébiszitter nem hívja-e, hogy gond van a gyerekkel? Sosincsenek igazán kettesben, akkor miért kellene ezt eljátszani?
Ahelyett hogy igazodnának egymáshoz és az új helyzethez, mindezt kreatív és ötletes módokon. Persze, van, ami lehetetlenné válik néhány évre, mint pl. a mozi, de egy étteremben senkit sem zavar a kendőben az anyukán alvó kisbaba. Ahogy nem zavarja a naplementés kéz a kézben sétákat sem, sőt a szeretet közös érzése csak meghittebbé teszi ezeket. Ha a kisbabára nem betolakodóként tekintenek, akkor megszemélyesíti a szülei szerelmét.
A születésre – ahelyett, hogy egy „szerelmi háromszög” létrejötteként fognánk fel, ami a háromból egynek a feláldozását követeli, és ez általában a kisbaba – tekinthetünk úgy, hogy megsokszorozza a jelenlevő, szereteten alapuló kapcsolatokat, így magát a szeretetet is, ami a család egyes tagjai felé irányul (nem mellékesen növelve az önbecsülésüket is).
Óhatatlanul felmerül a szex kérdése is. Az első hetekben általában az új helyzethez való alkalmazkodás és az alváshiány miatti fáradtság elveszi a friss szülők összes energiáját. Ott van az új jövevény feltétlen csodálata is, ami monopolizálja a figyelmüket, főként az anya érdeklődését. Így az első hat hétben a szülei között alvó gyerek általában nem zavarja őket. Vagy ha mégis, akkor új, kreatív gondolkodást indíthat el, ami az intimitás új formáit eredményezheti (jellemzően akkor merülnek fel új és zseniális megoldások, mikor akadályt gördítünk valaminek az útjába). Ez még fel is pezsdítheti a szülők szexuális életét. Ki állítja, hogy csak az ágyban lehet szeretkezni? Csak este vagy éjszaka? X alkalommal hetente vagy havonta? Ha valahol, ezen a téren semmi keresnivalójuk ezeknek a normatív „elvárásoknak”, egy pár szabadon építi fel a saját intimitását. Lesznek „sűrűbb” hetek, mert a baba jól alszik éjjel, esetleg hosszan szunyókál napközben, és lesznek „diétás” időszakok, mikor jön a foga vagy fáradtabbak vagyunk. De az elvárások, szabályok, régi szokások elengedése éppen a megújulást szolgálja.
Továbbá: nem csak a szex létezik. Egy erotikával túltelített társadalomban élünk, ahol a pároknak minden időszakban gyakorlatilag kötelező a szexuális tevékenység (és úgy érzik, rosszul kell érezniük magukat amiatt, ha valami miatt egyikük vagy másikuk éppen nem adná elő minden egyes este az egész kámaszutrát). Esetleg néha szó esik a női libidó hiányáról, amiért általában a szoptatást okolják. Pedig a szexualitás iránti érdeklődés időleges elvesztése nem csak a szoptató nők sajátja. A férfiakkal is megtörténhet, hiszen ők is hormonális változásokon mennek keresztül, mikor gyerekük születik. Ebben az időszakban a párbeszéd mindennél fontosabb, alapvető, hogy a pár mindkét tagja szabadon kifejezze a gondolatait, vágyait, anélkül, hogy attól kellene tartania, hogy ezzel megbántja a másikat. Van, aki csak simogatásra, ölelésre vágyik, egy jó kis lábmasszázsra, egy forró teára… Ha mindkét fél megpróbálja a másik igényeit kielégíteni (beleértve azt az igényt is, hogy ne érjenek hozza), a pár tagjai közötti kommunikáció és összhang meg tud maradni és új erőre kap, így az egymás iránti vágyuk is hamarabb, könnyebben újraéled. A nő nem csak férfiként, hanem apaként is megtanulja értékelni és szeretni a párját, ezáltal mélyül a szerelme és ez igaz viszont is.
Akár az együtt, akár a külön alvást választjuk, egy ilyen változásokkal teli időszakban, mint egy gyerek születése, a türelem és a kommunikáció, az egymás iránti szeretet, megbecsülés és a szerelem az, amiből erőt meríthetünk. Merjük elengedni a külső elvárásokat és a „jóindulatú” tanácsokat, a saját életünket éljük, ahogy nekünk, a mi családunknak jó.
Források/inspiráció:
Jean-François Rabin: Freud ou Winnicott? La place du père et de la mère dans la construction psychique
Victorine Meyers-Daliborska Milanovic: Le couple et le cododo, Grandir Autrement, Juillet-Aout 2014
Cododo: dormir avec son bébé (http://cododo.free.fr/)
James McKenna, a legismertebb együttalvas-kutato honlapja: http://cosleeping.nd.edu/ ezen belül is:
Sleeping with baby: An internet-based sampling of parental experiences, choices, perceptions and interpretations in a western industrialized context
Who wants to sleep alone?
Infant-parent co-sleeping in an evolutionary perspective
Egy tucat cikk Dr. Lee T. Gettler tollabol, ami az apakban a szülés utan bekovetkezo hormonalis valtozasokkal foglalkozik.
Gettler LT. 2011. Review of Fatherhood: Evolution and Human Paternal Behavior by Drs. Peter B. Gray and Kermyt G. Anderson (2010). Harvard University Press: Cambridge, MA. Am J Hum Biol 23:145-146
